Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Václav Havel: A gyűlölet természetrajza

Lendvai L. Ferenc

I. RÉSZ: A JÓ ÉS A GONOSZ BIRODALMAI

„Kél az ősi rossz, 

bajvető gonosz, 

csel vad fegyvere, 

erőszak ővele, 

a földön ő az első. 

Önnön erőnk csak délibáb, 

és bizony esnénk esten. 

De harcba küldte 

Egy Fiát 

értünk maga az Isten.” 

(Martin Luther)

1. Az ember a Jó és a Gonosz birodalma között A Jó és a Gonosz harcáról szóló elképzelés, legalábbis a közel-keletiből induló európai vallásfejlődésben, a legrégibb mitológiai és a legtartósabb vallási képzetek közé tartozik, s minden bizonnyal az ember lelkének mélyrétegeiben gyökerezik – amint az Úr Imája is az utolsó kérésben ezt hangsúlyozza:„Szabadíts meg a Gonosztól!”Teológiai és ennek nyomán filozófiai jelentőségre az eszme először a ma Szent Ágostonként tisztelt Aurelius Augustinusnál jutott, ám ősi volta miatt ez már Ágostonnál is átvétel volt – általánosságban az ősi mitológiákból, konkrétan pedig a manicheizmusból.1.1. A két birodalom tana Ágostontól Lutherig A manicheizmus Iránból akkor került Európába, amikor a carrhae-inál is katasztrofálisabb 260-as edessai vereség után az Oriens „iranizálása” következett be. Gyökerei azonban persze jóval korábbiak és egyben szerteágazók. Már az őseredeti mezopotámiai mitológiában is Marduk előszörre még veszít, mielőtt legyőzné Tiamatot, s ez a „szenvedő isten” egyik korai képe; s bár Mani apja, Patik a jelek szerint a buddhizmus által is befolyásolva volt, maga Mani 12 évig egy mandeus keresztelőszektához tartozott.„Az exorcizmus, a keresztség és az áldozás közötti szerves kapcsolatban egy régi mezopotámiai örökséget láthatunk.” (Widengren: 21.)A babilóniai asztrál-istenek, a zsidó kolóniák és a korai kereszténység eszmei hatásai szintézist kaptak a manicheus tanításban, mely szerint a világban két elv működik: Isten (a fény) és az anyag (a sötétség), ezek két örök és elválaszthatatlan szubsztanciát képeznek, s mielőtt az égi küldött, az Élő Paraklétos (a Szentlélek egyfajta megfelelője) végső győzelmet aratna, előbb még vereséget szenved a Jó a Gonosztól – ez a vereség azonban csak bevezető a Jó végső, győzedelmes visszatéréséhez. A manicheizmus bonyolult kozmogóniai képzetrendszere emellett azonban tele volt a legkülönfélébb misztikus és számmisztikus elemekkel, s így végülis nem tudott emelkedettebb teológiai és filozófiai formát adni a vallási dualizmus eszméjének. Nyugaton jórészt csak „iráni szekta” gyanánt volt elkönyvelve, mégpedig annak ellenére is, hogy Mani szívesen látta magát az ígért Paraklétos, Jézust pedig a saját előfutárának. A magasabb teológiai és filozófiai formát a dualizmusnak tehát Ágoston adta meg. Bár Ágoston csak a manicheus hierarchia alsó fokára („hallgató”) jutott el, kétségtelen, hogy mintegy 9 évig neoplatonikus–manicheus befolyás alatt állt, s ismerte a kopt manicheus iratokat a fény és a sötétség birodalmának harcáról. A későbbiekben megtisztította a manicheus tanítást az említett zavaros elemektől, a lényegét azonban, a két birodalom harcáról és a Jó végső győzelméről, megőrizte. „Igen, Ágoston egész corpus-fogalma nem-római, nem-jurisztikus, keleties: a manicheus iratokban található hozzá az egyedül passzoló világnézet. […] Ágoston oly kevéssé érezte magát találva Eclanumi Julianus szemrehányásaitól, miszerint valójában még mindig manicheus lenne, hogy a Julianus elleni két irásában található vitájában már semmi további megjegyzést nem tett a ránkmaradt levelekhez képest. Valóban, a manicheus tanokból semmit nem vett egyszerűen át. Ámde dualisztikusan érző szívének titkos vágya, mely őt ifjúkorában a manicheizmushoz vitte, érett korában is arra hajtotta, hogy a szellemiségnek egy magasabb szintjén újra fölvegye első lendületének döntő gondolatait. E szublimáció útján visszatért első ideáljaihoz, anélkül, hogy e folyamatnak tudatában lett volna.” (Adam: 390.) Mint ismeretes, a De civitate Dei („Isten városáról”, ám a latin civitas szó éppannyira sokértelmű, mint a görög polis: így jelentése lehet község vagy állam illetve ország vagy birodalom is) koncepciója szerint a történelemben két „város” (két ország, két birodalom) harca zajlik:„Tehát a két szeretet két várost hozott létre. Az Isten megvetéséig eljutó önszeretet a földit, az önmegvetésig eljutó istenszeretet pedig a mennyeit. […] Az emberiséget két csoportra osztottuk. Egyik azoknak a csoportja, akik az ember szerint, a másik meg azoké, akik Isten szerint élnek. Ezeket misztikus értelemben két városnak, vagyis kétféle emberi közösségnek nevezzük. Az egyik az Istennel való örök uralomra van elrendelve, a másik pedig a Sátánnal együtt örök büntetésre van ítélve.” (Ágoston: III. 263, 265.)A küzdelem az egészemberi történelmen végighúzódik, melyet Ágoston az első emberpártól saját napjaiig követ. A folyamat„akkor kezdődött, amikor az első emberpár utódot nemzett, és addig tart, amíg az emberi nemzés meg nem szűnik. Ez az egész idő vagy korszak, amelyben halottak távoznak el, és a helyükre szülöttek érkeznek, hozzátartozik a két város történetéhez”.Káin az emberi, Ábel az isteni város alapítója, mert„előbb a jelen világ polgára született meg, s azután következett az, aki Isten városához tartozik, s ezért csak zarándok e világba[n], mivel kegyelemből eleve el van rendelve, kegyelemből ki van választva, kegyelemből zarándok itt lent, s kegyelemből zarándok odafönt” (uo.: 266).A földi élet folyamataiban természetesen minden ember részt vesz, de sorsuk mégsem egyforma:„Tehát a földi városban kétféle képet találunk. Az egyik saját jelenlétét igazolja, a másik pedig jelenléte által a mennyei város jelzé- sére szolgál. A bűn következtében megromlott természet a földi város részére szül polgárokat, a természetet a bűntől megszabadító kegyelem pedig a mennyei város számára.” (Uo.: 268.)Az emberek sorsa determinált, amint azt éppen már Káin és Ábel példája megmutatja:„Kizárólag azon sátáni irigység volt a gyilkosság oka, amely miatt a rosszak azért irigykednek a jókra, mivel azok jók, ők meg rosszak. […] Ami tehát Remus és Romulus között történt, az azt mutatja, hogy a földi város mennyire meghasonlott önmagával.” (Uo.: 273.)A földi város végső soron pusztulásra van ítélve, bár ez a pusztulás csak az eljövendő Utolsó Ítélet napján következik be, s ama napig mindnyájan ki vagyunk téve a meghasonlásoknak és harcoknak:„A földi város, amely nem áll fenn örökké, mert amint az utolsó ítéletkor utóléri a büntetés, már nem is lesz város, most is rendelkezik azzal a jóval, amelynek részeseként örvendezik, ha ugyan az ilyen dolgoknak egyáltalán örülni lehet. S mivel nincs olyan jó, amely kedvelőjének szorongást ne okozna, ezért ez a város meghasonlik, civakodva, harcolva, küszködve, és halált hozó, de legalábbis halandó győzelemre törekedve.” (Uo.: 270.)A történelem ilyetén ábrázolásával Ágoston – a zsidó profétikus és a keresztény messianisztikus hagyományból kiindulva – a voltaképpeni (teológiai és filozófiai) eszkatológia megalapítója lesz: a történelem mindvégig, a múltban, jelenben és jövőben egyaránt, a Jó és a Gonosz (a Civitas Dei és a civitas terrena vagy civitas diaboli) küzdelmének színtere, egészen a Jó végső győzelméig, a végítéletig, a „végső dolgokig”. A földi ország alapvetően a Sátán birodalma, hiszen – mint láttuk – aki Isten országához tartozik, az voltaképpen csak zarándok ebben a földi világban. Az Egyház kivételével (ami nem jelenti, hogy minden egyházi személy kivételével) Ágoston a földi világ összes intézményét a Gonosz birodalmához sorolja, így az államot is. Nevezetes – és gyakran félreértett – fejtegetése ezzel kapcsolatban a következő szavakkal indul: „Remota itaque iustitia quid sunt regna nisi magna latrocinia.” Vagyis:„Igazságosság hiányában mi egyebek a királyságok, mint nagy rablóban14 15 bilóniai asztrál-istenek, a zsidó kolóniák és a korai kereszténység eszmei hatásai szintézist kaptak a manicheus tanításban, mely szerint a világban két elv működik: Isten (a fény) és az anyag (a sötétség), ezek két örök és elválaszthatatlan szubsztanciát képeznek, s mielőtt az égi küldött, az Élő Paraklétos (a Szentlélek egyfajta megfelelője) végső győzelmet aratna, előbb még vereséget szenved a Jó a Gonosztól – ez a vereség azonban csak bevezető a Jó végső, győzedelmes visszatéréséhez. A manicheizmus bonyolult kozmogóniai képzetrendszere emellett azonban tele volt a legkülönfélébb misztikus és számmisztikus elemekkel, s így végülis nem tudott emelkedettebb teológiai és filozófiai formát adni a vallási dualizmus eszméjének. Nyugaton jórészt csak „iráni szekta” gyanánt volt elkönyvelve, mégpedig annak ellenére is, hogy Mani szívesen látta magát az ígért Paraklétos, Jézust pedig a saját előfutárának. A magasabb teológiai és filozófiai formát a dualizmusnak tehát Ágoston adta meg. Bár Ágoston csak a manicheus hierarchia alsó fokára („hallgató”) jutott el, kétségtelen, hogy mintegy 9 évig neoplatonikus–manicheus befolyás alatt állt, s ismerte a kopt manicheus iratokat a fény és a sötétség birodalmának harcáról. A későbbiekben megtisztította a manicheus tanítást az említett zavaros elemektől, a lényegét azonban, a két birodalom harcáról és a Jó végső győzelméről, megőrizte.„Igen, Ágoston egész corpus-fogalma nem-római, nem-jurisztikus, keleties: a manicheus iratokban található hozzá az egyedül passzoló világnézet. […] Ágoston oly kevéssé érezte magát találva Eclanumi Julianus szemrehányásaitól, miszerint valójában még mindig manicheus lenne, hogy a Julianus elleni két irásában található vitájában már semmi további megjegyzést nem tett a ránkmaradt levelekhez képest. Valóban, a manicheus tanokból semmit nem vett egyszerűen át. Ámde dualisztikusan érző szívének titkos vágya, mely őt ifjúkorában a manicheizmushoz vitte, érett korában is arra hajtotta, hogy a szellemiségnek egy magasabb szintjén újra fölvegye első lendületének döntő gondolatait. E szublimáció útján visszatért első ideáljaihoz, anélkül, hogy e folyamatnak tudatában lett volna.” (Adam: 390.)Mint ismeretes, a De civitate Dei („Isten városáról”, ám a latin civitas szó éppannyira sokértelmű, mint a görög polis: így jelentése lehet község vagy állam illetve ország vagy birodalom is) koncepciója szerint a történelemben két „város” (két ország, két birodalom) harca zajlik:„Tehát a két szeretet két várost hozott létre. Az Isten megvetéséig eljutó önszeretet a földit, az önmegvetésig eljutó istenszeretet pedig a mennyeit. […] Az emberiséget két csoportra osztottuk. Egyik azoknak a csoportja, akik az ember szerint, a másik meg azoké, akik Isten szerint élnek. Ezeket misztikus értelemben két városnak, vagyis kétféle emberi közösségnek nevezzük. Az egyik az Istennel való örök uralomra van elrendelve, a másik pedig a Sátánnal együtt örök büntetésre van ítélve.” (Ágoston: III. 263, 265.)A küzdelem az egész emberi történelmen végighúzódik, melyet Ágoston az első emberpártól saját napjaiig követ. A folyamat„akkor kezdődött, amikor az első emberpár utódot nemzett, és addig tart, amíg az emberi nemzés meg nem szűnik. Ez az egész idő vagy korszak, amelyben halottak távoznak el, és a helyükre szülöttek érkeznek, hozzátartozik a két város történetéhez”.Káin az emberi, Ábel az isteni város alapítója, mert„előbb a jelen világ polgára született meg, s azután következett az, aki Isten városához tartozik, s ezért csak zarándok e világba[n], mivel kegyelemből eleve el van rendelve, kegyelemből ki van választva, kegyelemből zarándok itt lent, s kegyelemből zarándok odafönt” (uo.: 266).A földi élet folyamataiban természetesen minden ember részt vesz, de sorsuk mégsem egyforma:„Tehát a földi városban kétféle képet találunk. Az egyik saját jelenlétét igazolja, a másik pedig jelenléte által a mennyei város jelzé- sére szolgál. A bűn következtében megromlott természet a földi város részére szül polgárokat, a természetet a bűntől megszabadító kegyelem pedig a mennyei város számára.” (Uo.: 268.)Az emberek sorsa determinált, amint azt éppen már Káin és Ábel példája megmutatja:„Kizárólag azon sátáni irigység volt a gyilkosság oka, amely miatt a rosszak azért irigykednek a jókra, mivel azok jók, ők meg rosszak. […] Ami tehát Remus és Romulus között történt, az azt mutatja, hogy a földi város mennyire meghasonlott önmagával.” (Uo.: 273.)A földi város végső soron pusztulásra van ítélve, bár ez a pusztulás csak az eljövendő Utolsó Ítélet napján következik be, s ama napig mindnyájan ki vagyunk téve a meghasonlásoknak és harcoknak:„A földi város, amely nem áll fenn örökké, mert amint az utolsó ítéletkor utóléri a büntetés, már nem is lesz város, most is rendelkezik azzal a jóval, amelynek részeseként örvendezik, ha ugyan az ilyen dolgoknak egyáltalán örülni lehet. S mivel nincs olyan jó, amely kedvelőjének szorongást ne okozna, ezért ez a város meghasonlik, civakodva, harcolva, küszködve, és halált hozó, de legalábbis halandó győzelemre törekedve.” (Uo.: 270.)A történelem ilyetén ábrázolásával Ágoston – a zsidó profétikus és a keresztény messianisztikus hagyományból kiindulva – a voltaképpeni (teológiai és filozófiai) eszkatológia megalapítója lesz: a történelem mindvégig, a múltban, jelenben és jövőben egyaránt, a Jó és a Gonosz (a Civitas Dei és a civitas terrena vagy civitas diaboli) küzdelmének színtere, egészen a Jó végső győzelméig, a végítéletig, a „végső dolgokig”. A földi ország alapvetően a Sátán birodalma, hiszen – mint láttuk – aki Isten országához tartozik, az voltaképpen csak zarándok ebben a földi világban. Az Egyház kivételével (ami nem jelenti, hogy minden egyházi személy kivételével) Ágoston a földi világ összes intézményét a Gonosz birodalmához sorolja, így az államot is. Nevezetes – és gyakran félreértett – fejtegetése ezzel kapcsolatban a következő szavakkal indul:„Remota itaque iustitia quid sunt regna nisi magna latrocinia.” Vagyis: „Igazságosság hiányában mi egyebek a királyságok, mint nagy rablóbanI. rész: A Jó és a Gonosz birodalmai 1. Az ember a Jó és a Gonosz birodalma között 16 17 dák.”A kibontott bevezető mellékmondat mármost grammatikailag kétféleképpen érthető: kondicionálisan, illetve kauzálisan. Tehát:„Ha az igazságosság hiányzik…”, illetve „Mivel az igazságosság hiányzik…” Az ezt követő részletesebb kifejtés világossá teszi, hogy a kauzális értelmezés helyénvaló: „Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom? Ez is emberekből álló csapat. A vezér parancsolata kormányozza, a közösségi egyezség fűzi össze, és a megállapodási feltétel szerint osztozkodnak a zsákmányon. Ha egy ilyen gonosz banda az elvetemült emberek csatlakozása által annyira megnövekszik, hogy már bizonyos vidéket a kezébe kerített, akkor letelepszik, városokat foglal el, népeket igáz le, és felveszi a királyság többet mondó elnevezését, amelyet már most is nyilvánosan használ, nem mintha megszűnt volna kapzsisága, de most már nem lehet emiatt megtorolni.” (Ágoston: I. 265.)Majd a híres anekdota következik Alexandros és a kalózvezér találkozásá- ról, akik ugyanazon jogon nyugtalanítják a világot, s a király csak attól király, hogy neki hadserege és hajóhada van. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy Ágoston:„Semmiképp nincs azon a nézeten, hogy egy politikai közösség közelebb állna a civitas deihez, mint egy rablóbanda. Mert a civitas dei és egy terrena civitas között az ágostoni fölfogás szerint nincs semmiféle őskép–másolat kapocs; a földi közössé- gek egymástól – mint célközösségek – legföljebb fokozatilag különböznek. Az államok elérhetik egy morális közösség, a civitas dei fogalmát, de mintegy közelítőleg. Másként szólva: Ágoston nem tételez föl elvi különbséget államok és rablóbandák között.”(Horn: 188.) Az Apokalipszis látomásainak egyértelmű birodalom-ellenességét Ágoston ezzel úgy szüntette meg, hogy mintegy általánosította őket, ám épp ennek lett a továbbiakban óriási jelentősége. Így ugyanis Nyugaton az állam a további keresztény szemléletben nem számított isteninek, a bizánci cezaropapizmus rendszerében viszont, ahol ez a látásmód nem tört át, igen. Ennek nyomán Nyugaton megkezdődhetett a polgári társadalom elvi önállósodása a politikai állammal szemben, amire Keleten nem kerülhetett sor.

folytatjuk

 

Cikkek

A gyűlölet természetrajza - Václav Havel

2016.01.29