Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ripp Zoltám: Gyűlöletpolitika Magyarországon

Ripp Zoltán:

Gyűlöletpolitika Magyarországon

Ha majd a jövő történészei a rendszerváltást követő két évtized politikatörténetének leírásába fognak, nyilván kellő higgadtsággal elemzik azt a folyamatot, amelynek csaknem két évtizede részesei és szenvedői vagyunk: a gyűlöletpolitika eszkalációját. A folyamat részeseként és elszenvedőjeként ugyan ki állíthatná magabiztosan, hogy meg tud felelni a klasszikus követelménynek, s a gyűlöletpolitikától dúlt viszonyok közepette is képes haragvásait és részrehajlását legyűrve vizsgálni: miként jutottunk ide? A mai megosztottság mellett szinte kikerülhetetlenül előáll az ördögi kör: amikor a politika a háború folytatása más eszközökkel, akkor a gyűlöletkeltés kritikája is óhatatlanul a hideg polgárháború részévé, netán egyenesen a gerjesztőjévé válik. A kompromittáló tények puszta fölemlegetése is gyűlöletkeltésként jelenik meg a magukat ártatlannak, áldozatnak vallók szemében, hát még egy valóságos „vádirat” milyen ellenérzést kelt. Ilyenkor mit sem használnak az olyasfajta érvek, mint amilyennel a gyűlöletbeszéddel megvádolt Eörsi István élt: „ami gyűlöletet érdemel, azt gyűlölni kell”, hiszen hová vezetne, ha nem tennénk különbséget a gyűlölködő fasiszták és a fasisztákat gyűlölők között?! (Mozgó Világ, 2004/7)

Baloldaliak és liberálisok számára a közállapotok elemi ismeretéből is nyilvánvaló, hogy közel sincs egyenértékűség a szemben álló oldalak között, akár az aktív gyűlölködés mértékét, akár felelősségüket tekintjük. Nagyon is úgy tűnik, hogy a jobboldaliak mindennapos szellemi táplálékát szolgáltató lapok gyűlölettől fröcsögő publicisztikái, a fékevesztetten uszító tengernyi internetes honlap, az egész kiterjedt wassalbertiánus, szittyakürtös, mélymagyaros, talajgyökeres „kulturális” hálózat, a papok és lelkészek korántsem a keresztényi szeretettől áthatott igehirdetései már régen nem egy elszigetelt újnyilas szubkultúra megnyilatkozásai, nem csupán marginális csoportocskák felfogását tükrözik. A jobboldali értelmiség – egy-egy elszigetelt lázongástól eltekintve – nem talál kivetnivalót bennük. Vagy ha mégis, nem ad hangot neki. Inkább hallgat vagy egyenesen a védelmébe veszi.

Amikor bizonyos Bayer közreadta antiszemita förmedvényét a Magyar Hírlap feliratot viselő nyomdaipari termék március 18-i számban, sokat nem újított, csupán egy újabb lépést tett az újnáci ideológia nyílt vállalásához vezető úton. Olyanok a közállapotok hazánkban, hogy egy ilyen penetráns irományt a laptulajdonos, egy egész jobboldali médiabirodalom ura menthetőnek ítél, a lakiteleki MDF egyik alapító atyja és valamikori vezetője, bizonyos Bíró nyugodtan még rá is tesz egy lapáttal, a világhálón tömegével jelennek meg az egyetértő kommentárok, a nemzet örökös miniszterelnöke a Fidesz születésnapi buliján gondtalanul az asztalához ülteti a szerzőt egy kedélyes röhincsélésre. De miért is lenne másként, ha a verbális agresszió szakaszán már jócskán túl vagyunk: megszokottá vált az alkalmi utcai randalírozás, politikusokat és bírákat nyíltan fenyegethetnek, neonáci paramilitáris szervezetek működhetnek szabadon, és tarthatnak rasszista felvonulásokat, nem is csak magukban, hanem politikusok és egyházfiak támogatásával, fekete uniformisba bújt senkiháziak bírósági tárgyaláson következmények nélkül „átvehetik a hatalmat”, s még a Molotov-koktélos terrorakciók sem ébresztik fel a veszélyérzetet azokban, akik minden radikális baloldalellenes és/vagy antiliberális megnyilvánulásban hasznot vélnek felfedezni. Évek óta láthatjuk, amint jól szituált hölgyek és urak gyűlölettől eltorzult arccal, magukból kikelve üvöltöznek, síppal, dobbal, kereplővel, tojással felszerelve tüntetni járnak. Közben a fiatalok tudatába rémületes tempóban szívódnak fel az ordas eszmék.

A gyűlölködéstől áthatott politikai megosztottság mellett szinte lehetetlen elérni azt a minimálisan szükséges megegyezést, amely pedig előfeltétele volna annak, hogy Magyarország kikerüljön a bajból, kihátráljon a zsákutcából, amelybe politikusai leszegett fejjel bevezették. Úgy tűnhet, nincsen remény. Hacsak nem tekintjük annak Ungváry Rudolf lefegyverző „optimizmusát”. Szerinte ugyanis Magyarországon a jobboldal (és csakis a jobboldal) képes végrehajtani, a társadalommal elfogadtatni a szükséges reformokat, s a hatalmat megszerezve előbb-utóbb rá is fog kényszerülni az elkerülhetetlen átalakításokra, jóllehet ez együtt fog járni gátlástalan tisztogatással, sok-sok bajjal és nehezen elviselhető gusztustalansággal. (Népszabadság, 2008. március 14.) Kérdés azonban, mennyire súlyosak ez utóbbi veszélyek. Vajon nem jogos-e az aggodalom, hogy a gyűlöletpolitika és a populizmus mocsarában túlságosan is messzire haladt a jobboldal ahhoz, hogy ki tudjon keveredni e csalóka lápvilágából? Konrád György, aki nemrégiben egy interjúban a refasizálódás veszélyéről beszélt, rögtönzött felsorolásában rá is mutatott, milyen jelenségeket sorol ide: „Szocializmus és nacionalizmus találkozása. A vezérelv felülkerekedése. A vezér mágikus beavatottságának és illetékességének érzése. Az erőszak bevezetése a parlamenti politikába. Kerítésdöntögetés. A legtágabban értelmezett jogállami keretek között az erőszak megjelenése politikai kifejezőeszközként. Ez részben bolsevik, részben náci metódus. Az alkotmányos jogállami rendnek az a lényege, hogy kiküszöböli az erőszakot. Ha bármilyen militáris szervezet van alakulóban, még ha egy falusi kertben gyakorolják is a »jobbra át, balra át«-ot, amennyiben az nem az állami monopóliumot élvező fegyveres szervezetek része, akkor már egy rohamcsapat lehetősége van benne. A beszédmód jellegzetessége ugyanazon kliséknek ismételt, az unalom határán túlmenő hangoztatása. A kitérés a racionális vita elől, a másik fél deperszonalizációja, személyiségrombolása. Alantas érvelés a másik féllel szemben, beteggé nyilvánítása. A rágalom természetes használata. Ez mind fasiszta nyelvezet, amely a jogállami keretek között jelenik meg. Egyfajta újfasizmus – alkotmányos újfasizmus. Terjed egy olyan mentalitás, amellyel egyre inkább bátorság lesz szembehelyezkedni, és amely győz a meglévő formációkon és intézményeken belül is. Mert van egy belső feladás. Ez a belső feladás azzal függ össze, hogy a polgárok többsége úgy gondolja: kell a tekintély a fejünk fölé, amely néha egy kisfiú feje fölé teszi oda a kezét, vagy amelynek a kezét néha megcsókolják az öregek.” (Magyar Narancs, 2008. április 10.) Lehetne bővebb vagy akár szorosabb logikai sorba rendezett listát is adni – de minek? Tudjuk, miről van szó, hiszen kritikus elemzések, tanulmányok és publicisztikák serege tárgyalta jelenségeit és kiváltó okait az elmúlt években. Szóltak a legitimációs deficithez vezető politikai fejleményekről, a büntetőjogi szankcionálás dilemmáiról, az átalakuló társadalom anómiás állapotairól, Bibóhoz is visszanyúlva a hisztéria okairól, az anakronisztikus kultúrharc következményeiről, a zsákutcás múltból öröklött mentalitások és eszmék továbbéléséről, a velük való leszámolás, a kritikus és önkritikus kibeszélés és feldolgozás elmaradásáról – ezek az írások szinte minden fontos elemében megmutatták a gyűlölködés terjedésének politikai és társadalom-lélektani tényezőit. Nem törekszem a bennük leírtak összefoglalására. Ezúttal csupán azt próbálom kimutatni, hogy a rendszerváltás óta a pártok politikai eltévelyedései, a kihívásokra, konfliktusokra adott válaszai miként és mennyiben járultak hozzá a gyűlöletpolitika kiterjedéséhez, hol voltak azok a pontok, ahol a rossz döntések előrehajtották az elfajulási folyamatot. Nyilvánvaló, hogy nincs önálló története a gyűlöletpolitikának. Eszkalációja az extrém megosztottságot teremtő folyamat jelensége, oka és következménye is egyúttal, amely megfékezése híján öngerjesztő jellegűvé változott.

A rendszerváltás békességessége – konszenzusos vagy konfrontációs demokrácia

 

Első megközelítésben úgy tűnik, valaminek nagyon el kellett romlania ahhoz, hogy rövid időn belül a gyűlöletpolitika örvényébe kerüljön az a tárgyalásos rendszerváltás, amely eljárásmódjával és a létrehozott új alkotmányos renddel, az 1989-ben elfogadott sarkalatos törvényekkel a konszenzuális demokrácia lehetőségét hordozta. A többpártrendszer kialakulásával természetesen elkerülhetetlen volt, hogy a rivális politikai erők egymás lejáratásával, ha úgy tetszik, a negatív kampány eszközeit is bőven használva vetélkedjenek a hatalomért, hiszen ez a világ minden táján így szokás. Legfeljebb mérték- és stílusbeli különbségeket eredményeznek az eltérő fejlettségi viszonyok a gazdaságban, társadalomban, politikai kultúrában. Még az sem mondható, hogy a Magyarországot megosztó „kultúrkampf” kuriózum volna, itt is legföljebb a harc élessége, könyörtelensége okoz eltéréseket más népekhez képest. A gyűlöletpolitika eszkalációja nem következik pusztán abból, hogy a hatalmi harcban a nagy mozgósító erejű negatív érzelmeket haszonszerzés reményében a pártok felkorbácsolják. Igazából nem az érzelmek hőfoka és a támadások tematikája választja el a szokványos lejárató kampányt a gyűlöletpolitikától, hanem a szándéka és a következménye. Nevezetesen az, hogy kétségbe vonják a rivális szándékainak tisztességességét, egyenrangú ellenfélből kiküszöbölendőellenséggé (a haza ellenségévé) minősítik, végső soron tagadják a legitimitását, megkísérlik kizárni az ország politikai közösségéből. Lehet ennek indoka vallási, etnikai vagy politikai, netán valamennyi együtt – a lényegen nem változtat. A gyűlöletpolitika kéz a kézben jár a liberális-demokratikus jogállam alkotmányos elveinek a határait bontogató fundamentalizmussal. Magyarország csak államformájában, alkotmányában, jól-rosszul funkcionáló jogrendjében, nem pedig a létmódjában, a társadalmat átható mentalitásában és kultúrájában vált köztársasággá.

Kis János Az összetorlódott idő című írásában (Élet és Irodalom, 2007. december 21.) abból kiindulva elemzi az aggodalomra okot adó mai állapotokat, hogy a békés átmenetnek minden előnye mellett negatív hozadéka is volt: „A szovjet birodalom váratlan összeomlása néhány hónapra rövidítette le a más körülmények közt hosszú éveket, talán évtizedeket kívánó folyamatot. A rendszerváltás készületlenül érte a magyar társadalmat. Mind a formálódó jobb-, mind a formálódó baloldal anakronisztikus politikai világlátással indult neki az új demokráciának.” A politikai megosztottság gyökereit tehát abban véli felfedezni, hogy mindkét oldal választói tábora, elsősorban persze az oldalak ideológiaiarculatát meghatározó csoportok világképe anakronisztikus. Tovább rontja a helyzetet, hogy e felfogások egymással kibékíthetetlenül szemben álló módon idejétmúlt múltakból fakadnak: a Horthy-, illetve a Kádár-korszak világából.

Sok megfontolandó igazság van Kis János elemzésében, ezeket annál is inkább érdemes szem előtt tartani, mivel korántsem új keletű megállapítások. A jobboldal ideológiai arculatát és mentalitását jellemezve Kis olyan képet vázol fel, amelyben a Horthy-korszakban gyökerező tradicionális magyar jobboldaliság és mai utódai világlátásának meghatározó elemei mind felismerhetők. Így a „keresztény-nemzeti középosztály” kirekesztő öntudata is, amellyel az ország vezetésére egyedül hivatottnak tekintette és tekinti magát, továbbá a feldolgozatlan Trianon-traumával végletekig fölerősített hajlam a sérelmi politikára, amelyet a terrorisztikus Rákosi- és a „finomabban” elnyomó Kádár-rendszer a felszín alatt tovább érlelt. Mint a szerző megállapítja: a Kádár-korszakban „alámerült” tradicionális magyar jobboldal nem tudta kritikusan feldolgozni saját múltját, és nem volt módja rá, hogy szervezett politikai közösségben modernizálja magát – ennek megfelelően alig változott mentalitással érte a rendszerváltással megnyíló újrakezdés esélye. Kis János úgy véli, ez a jobboldal „a politikai küzdelmek értelmezéséhez és a politikai mező felosztásához szükséges fogalmakat nem meríthette máshonnan, mint a Horthy-korszakból öröklött keresztény-nemzeti ideológiából. Innen vette, hogy a magyar politikában »nemzeti« és »nemzetietlen« erők viaskodnak egymással, s hogy a jobboldal lényegénél fogva »nemzeti«, míg a másik oldal lényegénél fogva »nemzetietlen«. Örökbe kapta a kapitalizmussal – a tőkével, a piaccal és a versennyel – szembeni tradicionális idegenkedést, továbbá az antiszemita balítéleteket is. Örökbe kapta a Trianon okozta sérelmet, melyet még mindig nyílt sebként él meg. S végül örökbe kapta a szélsőjobbal szembeni ambivalenciát.”

Kis János kritikájával alig jár jobban a baloldal. Írásában rámutat, hogy a baloldal ideológiai arculatának formálóiból hiányzik a jobboldaléhoz mérhető kollektív öntudat, ráadásul hagyományos marxista fogalomkészlete is széthullott a felbomló kádárizmus korszakában. Szerinte ugyanakkor a baloldaliaknak az állam és a piac viszonyáról vallott felfogásában, a gondoskodó állam iránti vonzalmában nem történt érdemi változás. Ennek egyik meghatározó okát pedig abban véli megtalálni, hogy a baloldal meghatározó körei magukban nem számoltak le igazán a rendszerváltás előtti rezsimmel, sőt vállalhatónak (vagy legalábbis a körülményekkel magyarázhatónak) ítélve a kádárizmust valamifajta kontinuitást érzékelnek a pártállami puha diktatúra és a demokratikus Magyarország rendszere között.

Kis János elemzésével – amely annak történeti vázlatával folytatódik, hogy vajon miért nem sikerült túllépni az anakronisztikus szembenálláson – nem csupán az a probléma, hogy az oldalak jellemzése túlságosan sematikus. Maga is jelzi, hogy a tényleges helyzet nem írható le ilyen modellszerűen. Hozzálát, hogy megmagyarázza, miért nem sikerült az anakronisztikus megosztottságot levetkezni. Le is írja mindkét oldal legfőbb hibáit, amelyek a rendszerváltás óta eltelt időben előidézték, hogy egymással viaskodó ideológiai anakronizmusaik újratermeljék egymást, mintegy rögzítve ezáltal a merev szembenállást. A probléma azonban mélyebb annál, mint hogy az elmúlt két évtizedben a jobb- és a baloldalon is elmaradt a saját múlt önkritikus feldolgozása, és nem alakult ki empátia a másik oldal felfogása iránt, így az anakronizmusok kölcsönösen igazolják egymást, megakadályozva a kilépést az ördögi körből. Az ideológiakritikai megközelítés megmutathatja a gyűlölködés eredetét és továbbélésének alapját, de az elfajulási folyamatot, a gyűlöletpolitika eszkalációját kielégítően nem magyarázza meg. Ha ez utóbbira keresünk magyarázatot, nem sokra megyünk pusztán azzal, ha az ideologikus elköteleződés folyamatának kritikus leírását adjuk, a hatalmi politika logikáját viszont nem vagy csak felületesen érintjük.

Nézzük meg – persze szükségképpen nagyon vázlatosan -, mi is történt ez ügyben!

A kiindulópont legyen 1989 ősze, a rendszerváltó ellenzéki egység szétesése és a radikális antikommunista kampány kezdete. Az új alkotmány elfogadása, a demokratikus jogállam bevezetése már ekkor sem ment végbe teljes konszenzussal. A Szabad Demokraták Szövetsége és a Fidesz tudvalévően nem írta alá a megállapodást, hanem népszavazást kezdeményezett négy fontos kérdésben, amelyről a tárgyalóasztalnál nem sikerült megállapodásra jutni. Lassan kilenc esztendeje, hogy vaskos kötetekbe rendezve hozzáférhetővé tettük a kerekasztal-tárgyalások szó szerinti jegyzőkönyveit, aki tehát akarja, pontosan nyomon követheti, miként bomlott meg a kezdetektől ingatag egység az ellenzéki kerekasztal szervezetei között. Az ideológiai és programbéli különbségek igencsak jelentősek voltak az ellenzéki kerekasztal két meghatározó irányzata, a liberális SZDSZ és Fidesz, illetve az akkor dominánsan nép-nemzeti harmadikutas MDF, az FKGP, a KDNP meg a többi méltán elfeledett szervezet között. A gyógyíthatatlan sebeket okozó szakadás azonban nem ideológiai viták nyomán következett be, hanem a pártok stratégiáinak különbsége miatt, a stratégiák centrumában a hatalmi kérdéssel, amely viszont a rendszerváltás jellegét is alapvetően érintette.

Az MDF vezetői úgy vélték, vállalható kompromisszumot kötöttek az aláírással, hiszen a kerekasztal-megállapodások valóban megteremtették egy demokratikus jogállam alkotmányos alapjait és a szabad választások legfőbb feltételeit, vezetőinek többsége pedig egyáltalán nem kifogásolta volna, hogy Pozsgay Imre legyen a harmadik Magyar Köztársaság első, a nép által megválasztott elnöke. Az állampártot felszámoló kongresszusán megalakult Magyar Szocialista Párt ekkor még a két legerősebb párt egyikének pozíciójára is pályázhatott, s október közepén a Demokrata Fórum elnökévé választott Antall József még úgy nyilatkozott, hogy a szocialisták részvétele nélkül „nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekeit szolgáló koalíció”. Ezzel szemben a szabad demokraták és a Fidesz nem éltek ugyan vétójogukkal, szabad utat engedve így a kerekasztal-megállapodások törvénybe iktatásának, ám úgy ítélték meg, hogy a négy inkriminált kérdésben nem vállalható a kompromisszum, mert olyan hatalmi viszonyok jöhetnek létre, amelyek akadályozzák a liberális demokráciába és a piacgazdaságba való zökkenőmentes átmenetet. A népszavazással több céljuk is volt: kiküszöbölni a veszélyes kompromisszumokat, defenzívába szorítani az MSZP-t, megakadályozva hogy az államfői pozíció birtokában és egy koalíció résztvevőjeként átmentse magát és a kádárizmus örökségének „továbbvihető” elemeit az új rendszerbe, továbbá hogy az MDF-fel versenyképes párttá tegyék az SZDSZ-t. Ne feledjük, az MDF harmadikutas dominanciájú párt volt, amelynek élére kerülve Antall éppen csak meghirdette a háromtényezős jobboldali egységpárt koncepcióját. A liberálisok aligha tekinthették kevésbé károsnak az ország sorsára nézve Csurka, Lezsák és társaik zűrzavaros irányzatát, mint a kommunista utódpártét, miközben a legrosszabb opciónak kétségkívül a kettő szövetsége tűnt számukra.

A négyigenes népszavazási kampánynyal indult hatalmi harc volt a kezdete (ha nem is a gyökere) a gyűlölködéshez vezető folyamatnak. Addig nem volt tapasztalható ilyesfajta vehemens antikommunista hangvétel. Még botrányt keltett a fideszes Németh Zsolt kitétele, miszerint „a kommunistákat az agyagba kell döngölni a választásokon”. A népszavazási, majd az országgyűlési választási kampányban azután elszabadultak az indulatok. A körkörös kommunistázás mögött a kitaszítás szándéka állt, a rivális pártok egymást is lekommunistázva folytatták a maguk antikommunista kampányát. Megszületett az SZDSZ-en belül a radi-szadi, amely hamarosan a liberálisok első válságának döntő tényezője lett, az MDF-ben pedig a „nyugodt erő” felszíne alól egyre gyakrabban tört ki az indulat. Égbekiáltó botrányt keltett Grezsa Ferenc Apák és fiúk c. írása, amely ma egy „mérsékelt” jobboldali lapban észrevétlen lenne a sok hasonló között. A másik oldalról Tamás Gáspár Miklós Új reformkor vagy új Horthy-korszak c. cikke, a „Mucsa és félelem vagy szabad demokrata többség” alternatíva fölvetése dúlta fel a kedélyeket.

Miért érdemes erre emlékezni? Mert a rendszerváltás idején indult kultúrharc eredete a jobboldal és a liberálisok szembenállása volt. Az Antall-kormány működésének kezdetén, az MDF-SZDSZ-paktum után rövid ideig úgy tűnhetett, sikerül konszolidált kormánypárti-ellenzéki viszonyt teremteni. A liberálisok azonban rövidesen rémálmaik beteljesülését vélték felfedezni a jobboldali koalíció működésében: azonnali racionális és hatékony válságkezelő-liberalizáló politika helyett szerencsétlenkedést, az avítt jobboldali ideológiának megfelelő szimbolikus politikát és agresszív népnevelő szándékokat láttak. A kormányzati munkában természetszerűleg tapasztalatlan, ráadásul káderhiánnyal küszködő, a hatalomba éppen csak berendezkedő kormánypártok pedig ingerülten vették tudomásul a méltatlannak érzékelt ellenzéki bírálatokat. Visszatekintve meghökkentő a tapasztalat, mennyire viszonylagos, mit tekintünk tűrhetetlennek. Annak idején, amikor Jeszenszky Géza a parlamentben arról beszélt, hogy a jobboldal hitelesebben képviseli a nemzeti és keresztény értékeket, az ellenzék még tiltakozásul egy emberként kivonult az ülésteremből. Ma ennél sokkalta durvább esetek sem érik el a sajtó ingerküszöbét.

A szembenállást elsősorban mégsem az ilyesfajta esetek, sokkal inkább a hatalmi szempontból is fontos akciók mélyítették el az első ciklusban. A taxisblokád ejtette a legmélyebb sebet a jobboldal elkötelezett táborán, amelyet csak tetézett a saját radikalizmusának csapdájába esett SZDSZ 1991 elején meghirdetett stratégiája, amely az „alkalmatlan kormány” mielőbbi bukásának elősegítésére irányult. De ugyancsak a hatalmi politika szerves része volt a média elfoglalásának jobboldali kísérlete vagy a jogállamiság határait feszegető igazságtételi tervek. A kormánypártok soraiban megjelent radikális jobboldali offenzívát alig rejtett antiszemita beszéd kísérte. A „kozmopolita” és a „kommunista” ellenzék kitaszítása a „nemzeti erők” köréből a Horthy-korszakból ismerős érvekkel zajlott, de nyers hatalmi és gazdasági érdekek is álltak a permanens gyűlöletkeltő kampány mögött. A jobboldalhoz hű, „nemzeti” tulajdonos polgárságot akartak teremteni, ennek megfelelően a privatizáció mikéntje volt a fő kérdés, s ez ügyben a Csurka-féle radikális jobboldal a demokratikus berendezkedés megingatását sem tartotta volna nagy árnak.

Belátható ideig aligha lesz egyetértés a szemben álló oldalak között abban, hogy a Demokratikus Charta elmélyítette a szakadékot vagy segített megfékezni a szélsőjobb előretörését. Mindenesetre tény, hogy Antall József csak nagy nehézségek és pártszakadás árán tudta a „borzalmas tagság” (© Szabó Iván) zömét megőrizve megakadályozni pártjában a további jobbra tolódást, egyúttal fenntartva a kormányzáshoz szükséges parlamenti támogatást. Antall halála után, amikor az 1994-es MDF-kampány irányítását a „kutyaházi” ellenzéket támadó Lezsák Sándor vezette, csak azért nem szabadultak el jobban az indulatok, mert az elerőtlenedett jobboldal vereségét kész tényként lehetett kezelni. A pártszolgálatossá tett közmédia azért igyekezett megtenni a magáét, más kérdés, hogy ezt is tehetségtelenül művelték: csúnyán visszaütött a Horn Gyula elleni hisztérikus uszítás.

Haragvások napjai

 

Egyáltalán nem volt valamiféle fátum, a társadalom kádáristafertőzöttségének egyenes következménye az MSZP győzelme 2004-ben. Nem is csupán saját teljesítményének köszönhette. A liberális dominanciájú kormány létrejöttét a Fidesz akadályozta meg, amikor Orbán és csapata 1993-ban a negyven százalék feletti népszerűségi mutatók birtokában azt képzelte, egy jobboldali fordulatot is megengedhet magának. Az MSZP keményen bírálta a jobboldali kormányt hozzá nem értése és a demokráciát sértő lépései miatt, de távol állt tőle bármiféle uszítás vagy félelemkeltés. Korántsem volt mentes az illúziókeltéstől, ám csakis a modernizációs és a szociális kettős elkötelezettség hangsúlyozásával győzhetett. Lehet ezt a tovább élő kádárista mentalitás kihasználásaként kárhoztatni. Kellő empátiával azt is be lehet látni, micsoda tragédiaként élték meg az elkötelezett jobboldaliak, hogy négy év után máris „visszatértek a kommunisták”. Azt azonban megalapozottan aligha lehet állítani, hogy a szocialisták a kádárizmus visszaállításával kísérletezve provokálták volna a jobboldalt. A dezideologizálást, a „szakértelem” apoteózisát is lehet a kádárista hagyomány folytatásaként értékelni – Csurka István talán erre utalt, mikor a szakértelmet „ócska bolsevista trükként” emlegette -, a lényeg azonban nem ez volt, hanem Horn Gyulának az a fölismerése, hogy csakis a baloldali értékek bevallott felfüggesztésével képes pártja identitását a kormányzás nehézségein átmentve megfelelni a feladatoknak. Horn Gyulának nagyon nem akaródzott társadalmi megegyezés nélkül belevágni a kemény stabilizációs politikába, el is húzta mindaddig, amíg csak pénzügyi összeomlás nem fenyegetett. Az egyenlőtlen, a valós társadalmi arányokat nem tükröző parlamenti erőviszonyok mellett a kormánypártok gesztusai megint csak egy normális kormánypárti-ellenzéki viszony kialakítását célozták, már csak a várható társadalmi feszültségekre való tekintettel is. A szabad demokraták koalíciós szerepvállalásának egyik indoka is az volt, hogy ezáltal eleve elzárják az utat az erőfölénnyel való visszaélés elől. A szocialisták pedig, mintha csak bizonyítani akarták volna, hogy ők is vannak olyan jó demokraták, partnerek voltak az önkorlátozásban: megfogadták, hogy nem élnek a kétharmados többséggel, és ellenzéki támogatás híján nem alkotmányoznak. Egyébiránt Horn inkább a szabad demokratákkal szemben vállalt – vagy éppen provokált – „identitásépítő” konfliktusokat, mintsem a jobboldallal keresett volna konfrontációt. A gesztusokat azonban a jobboldali ellenzék nem méltányolta, inkább a bizonytalanság, a gyengeség (netán egyenesen az ostobaság) jelének tekintette. A Bokros-csomag ellenzéki fogadtatása azután a gyűlöletpolitika egészen új hullámát indította el – főszerepben a rohamosan erősödő kisgazdapárttal. Torgyán akkoriban egyáltalán nem keltette mulatságos, veszélytelen figura benyomását. Újítása mindössze annyi volt, hogy nem egyszerűen meglovagolni akarta a kínálkozó alkalmat, hanem minden eszközzel gerjesztette is a feszültséget. Ez volt a nacionalista radikalizmus és a szociális demagógia egyesítésének első igazán erőteljes kísérlete. A torgyáni populizmus, amely antikommunista-antiliberális gyűlölethullámokkal igyekezett megnyerni a tradicionális jobboldali tábort, egy ideig a maga primitív formájában is hatásosnak mutatkozott. Az FKGP a jobboldal domináns pártjává emelkedett, de ez volt a MIÉP megerősödésének időszaka is. A bokrosi stabilizációs politika időszakának hisztérikus gyűlöletkampánya elsősorban antiliberális volt. A jobboldal az SZDSZ megsemmisítését tekintette első számú céljának, ezzel a szocialisták koalíciós esélyei megszűntek volna. Az édes hazánk testét rágó férgek és dögkeselyűk emlegetése, a „haragnapi” típusú megmozdulások túlfűtött légkörében Torgyán kissé túl is lőtt a célon. Pártja visszaesésének mindazonáltal az volt a legfőbb oka, hogy megjelent egy nem kevésbé radikális, ám kevésbé antiintellektuális riválisa Orbán Viktor személyében. Orbán nem visszavett a számára a „talajt előkészítő” torgyáni gyűlöletpolitikából, inkább csak intellektualizálta. Ha úgy vesszük, még rá is tett egy lapáttal.

A Fideszt ellenzéki kritikájában egyáltalán nem zavarta, hogy a Horn-kormány politikája koncepcionálisan jószerével egybeesett saját korábbi, még liberális programjával. A Bokros-csomag bevezetése előtt még azért bírálta a szociálliberális koalíciót, hogy nem meri vállalni a szükséges válságkezelő lépéseket, ezt követően azonban 180 fokos fordulatot hajtott végre. Orbán Viktor célja egyértelmű volt: egyesíteni a fragmentált, ellenzékbe szorult jobboldalt, hogy pártja vezetésével a következő választások idejére ismét győzelemre esélyes erővé váljon. Sikerének súlyos ára volt. Kis János fentebb említett írását idézve: „Az ország balszerencséjére a jobboldal nem belülről rendezte sorait. Ha következő vezére az MDF köreiből jön, ő azt mondhatta volna híveinek: modernizálódnunk kell, másképp nem szilárdíthatjuk meg helyünket a demokráciában. Orbán Viktor akkor még valószínűleg tudta ezt, de nem mondhatta ki. Neki el kellett fogadtatnia magát a jobboldalon. Látványosan azonosulnia kellett a tradicionális jobboldal világképének minden anakronizmusával, hogy elfelejtsék neki az első parlamenti ciklus Orbánjának kihívó antiklerikalizmusát és nacionalizmusellenességét.”

Tehetséges politikusra volt igény – Orbánt találták és őt tálalták fel a jobboldali közönségnek. Neki nem voltak skrupulusai, ha a hatalomról volt szó: akárha alsóneműt váltott volna, úgy cserélte le a nézeteit. Korábban még azt hangoztatta, hogy a Fidesz – már csak generációs okokból is – gátat vet annak az atavisztikus rémségnek, amit a tradicionális jobboldal képvisel. Orbán a Horn-kormány időszakát arra használta fel, hogy legitimálja ezt a korábban általa is borzalomnak tartott ideológiát. A jobboldal szavazótáborának megnyerése érdekében megtanulta és felmondta a leckét, magáévá tette a magyar jobboldal eszmei hagyományának öszszes zagyvaságát, beleértve annak ellenségképző elemeit.

Már Torgyán is felismerte, hogy a társadalmi konfliktussorozat, amelyet a gazdasági rendszerváltás befejezése és egyúttal a globális gazdasági világrendszerbe való betagozódás magával hozott, szabaddá tette az utat a szociális és a nemzeti demagógia egyesítése s vele a gyűlöletkeltő ellenségképzés előtt. Orbán az ellenség homogenizálásában is felismerte a lehetőséget, ezért építette stratégiáját az „összenő, ami összetartozik” elméletre, mintegy átvéve a „liberálbolsevistázó” szélsőjobboldal érveit. Az SZDSZ gyengítése és kitaszítása volt az elsődleges cél, hiszen feltételezhető volt, hogy a kormányzás során a népszerűségét vesztő MSZP egyedül nem lesz képes többséget szerezni, a társadalmat megosztó utódpárti-antikommunista és nemzeti-nemzetietlen törésvonal mélyítésével a szocialisták támogatottsága az egyharmados arány alá szorítható. A kommunistázás az összenövési elmélettel együtt a liberális pártnak a rendszerváltó erők árulójának szerepkörébe helyezésére szolgált, amint azt az 56-os évfordulókon produkált gyűlöletkeltő jelenetek is szimbolizálták. Orbán előbb ösztönözte az MDF szétszakadását, majd nyomban utána cserben hagyta az MDNP-t megalakító antallistákat, és inkább a „MIÉP light” Lezsákkal lépett szövetségre. Addig ájtatoskodott, amíg a papok megbocsátották neki istentelen tévelygéseit, és az összerogyó KDNP híveit átirányították a Fideszhez. A jobboldal üdvöskéjévé tett neofita Orbán megindult az egyesített jobboldal vezérének szerepe felé, de ezt csak úgy tehette, ha megtalálja a tábor egyben tartására alkalmas ideológiát. A jobboldalt a közös ellenség felismerése és közös gyűlölete tarthatta egyben.

Túl a Rubiconon

 

Orbán 1997-ben lépte át végképp a határt, amely a mérsékelt jobbközép irányzatot a szélsőjobb felé nyitott radikálisoktól elválasztja. Ekkor hangzott el az a beszéd – az 1847-es ellenzéki nyilatkozat évfordulóján -, amelyben a szociálliberális kormány idegenszerűségéről szólva lényegében kitagadta a nemzetből politikai ellenfeleit. Csurka István nem is habozott rámutatni: Orbán Antall József jelmezében lépett fel, valójában azonban az ő „idegenszívű” ellenségről szóló gondolatait visszhangozta. Innen többé nem volt visszaút.

Orbán retorikája elég pontosan leképezi a szélsőjobboldali gyűlöletbeszéd szerkezetét és logikáját. A gonosz birodalmához tartozó idegenek, árulók, ellenségek járnak köztünk, akik hatalomra törve nemzeti létünket, hitünket, identitásunkat, magát a hazát veszélyeztetik, s ha a népet megtévesztve elérik céljukat, nyomban rá is támadnak a nemzetre. A következtetést bárki levonhatja: az ilyenekkel szemben hazafias kötelesség a fellépés. Azt talán túlzás állítani (talán nem), hogy genetikailag kódolva vannak az ilyesfajta hazaáruló magatartásra, de nem ez a lényeg, hanem hogy ők nem ugyanolyan részei a hazának, mint MI vagyunk. Közösségteremtő gesztus ez a javából, csakhogy nem a köztársaság honpolgári közösségét segíti életre kelni, hanem csak azegyik Magyarország közösségéét konstruálja meg negatív érzelmek keltésével, az érdemtelenek kitaszításával. Hiszen csak az ő alávetésükkel, háttérbe szorításukkal érhető el, hogy a szerves nemzeti-etnikai közösségként felfogott, országhatárokon is túlnyúló „igazi haza” közösségét képviselő erők intézzék az ország ügyeit. 1987-ben, amikor Lakiteleken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, Csurka István alighanem éppen ilyesmit szorgalmazott „nemzeti újjáépítés” címszó alatt.

Az 1996/97-ben végrehajtott orbáni fordulat után a fentebb fölidézett, egyre durvábban egyértelmű megfogalmazások nem újabb határátlépések voltak, inkább csak újabb és újabb megnyilvánulásai a fundamentalista logika alapján felépített egységpárti politizálásnak. Akkoriban a Fidesz még normális parlamenti párt volt. Orbán fokozatosan változtatta át valami mássá. Tökéletesen igaza volt abban, hogy ez a más már nem egy szokványos párt. Szövetségnek nevezik, de inkább hasonlít vallási közösségre, karizmatikus egyházra, amelyet a nép és az igehirdetésre jogosult vezető vérszerződése köt egybe. Egy a tábor, egy a zászló. Hiába kérlelés és figyelmeztetés, nincs visszaút belőle. Csak egy összeomlásszerű változás szüntetheti meg az így felépített szerkezetet, amelyben a gyűlöletpolitika igazi kötőanyag. Nem pedig tetszés szerint elhagyható díszítőelem.

Nehezen megválaszolható a kérdés: ha ezt a szerkezetet a Fidesz hatalmi törekvései hozták létre, akkor vajon miért érdemes annyi éven át – bukást bukásra halmozva – fenntartani? Az eredmények nem igazolták vissza a hasznosságát. 1998-ban, amikor a jobboldal, Orbán és Torgyán karöltve megszerezte a parlamenti többséget, a Fidesz nem a gyűlöletbeszédnek, még csak nem is választási harcban mindig jelen lévő negatív kampánynak, hanem a „szocialista Magyarországgal” szembeforduló polgári retorikájának és „jövőbe mutató”, mindenkinek minden jót ígérő programjának, a jobboldal hagyományos bázisán túlmutató vonzerejének és nem utolsósorban Horn Gyula stratégiai tévedésének köszönhette sikerét.

Belpolitikai hidegháború

 

„A több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” szlogen mindazonáltal jelezte mindenkinek, aki nem volt vak és süket a szépen formálódó „fideszizmusra”, hogy mi várható a kormányra jutó Orbán-csapattól. Semmi más nem alapozhatta volna meg jobban a gyűlöletpolitika eszkalációját, mint az egész pályás letámadás néven elhíresült agresszivitás, amellyel a Fidesz-társulat az első pillanattól a kormányzáshoz látott. A fideszes stratégiát koherens koncepció alapozta meg, minden lényeges eleme szoros szálakkal kapcsolódott ahhoz a folyamathoz, amely a gyűlölködés kiterjedéséhez vezetett. Ezek puszta felidézése is meghaladná jelen írás kereteit, pedig talán nem volna fölösleges az emlékeztetés mindenkinek, akinek szeme elől a jótékony feledés fátyola fedi el az akkor történteket, ezért talán nem is tartaná olyan veszélyesnek egy újabb Fidesz-kurzus eljövetelét.

A belpolitikai hidegháborút kormányzati hatalmi pozícióból gerjesztették, miközben a telefonkönyvcsere keretében Móricz Rokonokját idéző klientúravilágot építettek. Az állam világnézeti semlegességét kereken tagadva permanens ideológiai offenzívát folytattak egyháziasítva és militarizálva a „hivatalossá” tett nemzettudatot. A parlamentáris demokrácia intézményeit díszletté silányítva, az ellenzéki jogokra fittyet hányva, a nemzeti intézmények függetlenségét támadva nyílegyenesen haladtak egy etatista, autokratikus kormányzási módszer meghonosítása felé. Magukban nyilván gúnyos megvetéssel gondoltak a kétharmados többség birtokában önkorlátozást fogadó szocialista-liberális koalíció balekságára. A belpolitikai hidegháború elindítása nem volt öncélú. A társadalom politikai kettéosztásában látták az esélyét a tartós jobboldali többség biztosításának. A botrányok is arra szolgáltak – legelsőként mindjárt a legnevezetesebb, az úgynevezett „megfigyelési ügy” -, hogy a konfliktusokban állást foglalni kényszerülő választók többségét elkötelezzék a Fidesz mellett. A választásokon még csak lazán hozzájuk kötődő csoportokat a kormányzás kezdetén igyekeztek lélekben maguk mellé állítani, hogy idejekorán kialakítsák bennük az ellenállást az ellenzéki bírálatok „fertőzésével” szemben. Ilyen módon igyekeztek a bajkeverő ellenzékre hárítani a felelősséget a kormányzást akadályozó botrányokért. Híveik körében meg is szilárdították az elhárítás lelki mechanizmusát, ami kizárta a kellemetlen tények kritikus feldolgozását, a normális erkölcsi mérlegelés szerint tarthatatlan ügyekben való elítélő állásfoglalást. Az ellenzék ellenséggé nyilvánításával a kormánypártok híveiben megszűnt a morális mérlegelés kényszere: velük szemben bármilyen eszköz bevethető. Az ellenségkép megszilárdítása érdekében a Fidesz-kormány folyvást konfrontációt provokált, ami persze éles reakciót váltott ki a baloldali és liberális pártokban és híveikben. Az így kialakult szembenállást azután a Fidesz a cselekvő, dinamikus, rendteremtő kormány, illetve a visszahúzó, bosszúszomjas, politikai haszonleső ellenzék harcaként igyekeztek bemutatni. Elszánt támogatóik körében igencsak eredményesen.

A törésvonalakat elmélyítő, a kétpólusú szerkezetet létrehozó belpolitikai hidegháború folytatása akkor ígért hasznot a Fidesznek, ha általa tartós jobboldali fölény biztosítható. Ahhoz, hogy ez így legyen, mindent meg is tettek riválisaikkal szemben. Az SZDSZ felszámolása érdekében egykori felfogásukat sutba vágva nem győzték kárhoztatni a liberalizmust. Az MSZP-re pedig minden propagandaeszközt bevetve igyekeztek rásütni a „múlt pártja” bélyegét. A Fidesz vezetői a tartós jobboldali fölényhez szükségesnek látták, hogy Orbán vezetése alatt létrejöjjön az egységes jobboldali párt. A 2000. esztendő elején, amikor Orbán egy időre átadta a pártelnöki tisztséget Kövér Lászlónak, természetesen nem azért tett így, mert sokallotta egyszerre a párt és a kormány vezetését. „Csak” kormányfőként Orbán „pártok fölötti” intézményként igyekezett megjelenni, szorosabban egy táborba fogva a jobboldali választókat, „bedarálva” egyúttal a szövetséges pártokat. Ilyen pozícióból lehetett megpályázni a neki kinézett „nemzet atyja” szerepet, amelyet 2000 elejétől, a letámadást követő paternalista fordulattal igyekeztek megalapozni.

A nemzeti egységet akkor testesítheti meg egy vezető, ha a nemzetből mind ki vannak tagadva az őt elutasítók, a destruktív népnyúzók, a bűnös múltjukat le nem vetkezett hazátlan bitangok. Kövér László, aki kemény munkával kiérdemelte, hogy a Fidesz legagresszívabb vezetőjének tartsák, nem csupán azért kerülhetett pártja élére, mert ő volt Orbán legmegbízhatóbb társa, s mert személyében ő állt a legközelebb hozzá. Kérlelhetetlen gyűlöletpolitikusként neki igazán nem eshetett nehezére, hogy betöltse feladatát: a jobboldali választótábor permanens hergelését a baloldallal és a liberálisokkal szemben. Kövér különlegesen intenzív ellenségképző ténykedéséről bőséges példatárat lehetne felhozni – csak éppen nem érdemes, annyira közismert. Sipos Balázs annak idején tanulmányában mélyrehatóan elemezte megnyilvánulásait, hogy végül levonja a következtetést: „A korábbi botrányhős, Kövér László ma már (a szélsőjobb érvrendszeréből is merítő) jobboldali radikális politikus. Felfogása Haideréval és fokozatosan a jobboldali szélsőség »legszéléig« haladó Csurka Istvánéval rokon.” (Kövér László és a Magyar Demokrata-beliek, Mozgó Világ, 2001/2) Ez a beszédmód, amely mintát és felmentést adott a jobboldali sajtót eluraló szélsőséges megnyilatkozásoknak, sikerrel számolta fel a tartózkodást, amelyet a radikális jobboldal hívei korábban még éreztek a Fidesz iránt. Így azután nem csoda, hogy a MIÉP-től is elvonták bázisa jelentős részét. A választási kampányban Kövér nevezetes „köteles” beszéde nem kicsúszott és félremagyarázott dolog volt, amit a szocik galád módon felhasználtak, hanem a fideszes gyűlöletpolitika természetes következménye, egy eset a számtalan hasonló közül.

Az Orbán-kurzus erős indulatokat váltott ki a baloldalon, olyannyira, hogy valóságos sorskérdésként jelent meg a kormányváltás igénye. Ennek megfelelően a „balliberális” sajtó éles és mindenre kiterjedő kritikát gyakorolt, amely nem fukarkodott az elítélő jelzőkkel sem, viszont nem jelent meg az a fajta kitaszítás, amely a gyűlöletbeszéd megkülönböztető jegye. A kormánypárti sajtómunkások azonban nem haboztak ezt a kritikát nemzetáruló gyűlölködésként értékelni, és sokszorosan vágtak vissza érte. Máig tartóan rögzült az a különös helyzet, hogy miközben a baloldali és liberális publicisták folyvást szekálják bírálataikkal a szocialistákat és a liberálisokat is, a jobboldali sajtótermékekben és médiaműsorokban csupán a kritika kritikája kaphat teret – az viszont gyűlölettől fröcsögő hangvétellel.

A kampányban, legalábbis az első forduló előtt, viszonylag mérsékelt hangvétel uralkodott Fidesz-körökben, Orbán is megelégedett azzal, hogy „döntetlenre hozza ki” a miniszterelnök-jelölti vitát, hiszen minden felmérés a Fidesz biztos győzelmét ígérte. Az MSZP és Medgyessy kampányának egyik vezető üzenete pedig egyenesen az árkok betemetése, az egy Magyarország, az agresszív és a demokrácia határait feszegető kormányzati magatartás beszüntetése, a békét hozó „nemzeti közép” kormányának megteremtése volt. Ennek az ígéretnek pedig nyilvánvalóan jelentős szerepe volt abban, hogy a váratlanul magas részvétellel zajló választások első fordulóján az MSZP behozhatatlannak látszó előnyt szerzett.

„A haza nem lehet ellenzékben”

 

A gyűlöletpolitika kiterjedése szempontjából különleges jelentősége volt a 2002. évi választások két fordulója között, majd a Fidesz veresége után és a Medgyessy-kormány működésének kezdetén történteknek. Az első forduló után a Testnevelési Egyetemen a hívei előtt nagy hatású beszédet tartó Orbán Viktor rendkívül intenzív kampányba kezdett, amely felrázta és felpaprikázta a jobboldali választókat, akik kétségbe-estek a megvetett, szerintük kormányzásra alkalmatlan, nemzetietlen, csak károkozásra képes baloldal hatalomba való visszatértének veszélye láttán. A Kossuth téren minden idők legnagyobb tömeggyűlésén Orbán megmutatta az erejét, majd országjáró körútján az öszszes fontos választókerületet felkereste, ahol még elképzelhető volt a fordulat, és mindent megtett, hogy aktivitásra ösztönözze támogatóit. Ugyanekkorfékevesztett indulatok áradtak a pártszolgálatossá tett közmédiából, az uszító kampány behatolt a munkahelyekre és oktatási intézményekbe, de tömegesen kivették belőle részüket a magukat Fidesz-propagandistává silányító papok és lelkészek is. Magánemberi, baráti és családi kapcsolatokat is sikerült szétdúlnia a „nemzeti és nemzetietlen” erők szembeállítását kokárdás akcióval is nyomatékosító kampánynak.

A helyzetet jól jellemzi, hogy miközben a jobboldal egyre keményebb hangvételű kampányt folytatott (nevezhetjük nyugodtan mocskolódónak) a legkülönbözőbb rémképekkel riogatva potenciális választóit, Medgyessy Péter és Kuncze Gábor a polgári attitűd jeleként egy belvárosi cukrászdában diskurálva üzent a választóknak. Az MSZP és az SZDSZ békebarát magatartásával a kontraszthatásra próbált alapozni, a bumerángeffektusban reménykedhetett, de kiderült, hogy ez kevés helyen, csak városi környezetben és csakis a valóban polgári gondolkodásmóddal megáldott választóközönség körében érvényesül.

A Fidesz vereségét követően Orbán Viktor a Várban a Dísz téren újabb nagygyűlésen tartott hatásos beszédet, amelyben látszólag nem uszított semmire, éppen ellenkezőleg, a vereség beismerésével megtette, amit egy politikusnak parlamentáris demokráciában meg kell tennie. A két forduló közötti kampány talán legmeghökkentőbb jelensége az volt, hogy normális, tisztességes fiatal emberek tömegét bolondította el valamiféle „B-közép” szurkolói magatartás: fanatikus Fidesz-fanként viselkedtek, akik minden józan megfontolást sutba vágva követik a vezér útmutatását. Nem is akarták tudomásul venni a vereséget, amíg maga Orbán nem tudatosította bennük. A hídfoglalás, a tüntetések, az ellenfelek csalással vádolása és az újraszámlálási hisztéria mind annak jele volt, hogy a jobboldali tábor jelentős része képtelen lelkileg feldolgozni a vereséget. Ráadásul a jobboldal prominenseinek minden gesztusa arra utalt, hogy legálisnak, ám valójában illegitimnek, a népakarat valódi képviseletére alkalmatlannak tekintik a megalakuló szocialista-szabaddemokrata kormányt. Bármi volt is a szándéka a Dísz téri szónoklatnak, az ott egybegyűlt közönség számára csak egyet jelenthetett Orbán Viktor hírhedt kitétele: „a haza nem lehet ellenzékben”. Nekik csak azt jelenthette: mi képviseljük a hazát, aki ellenünk van, az hatalombitorló idegen. Nehezen lehetett kétféleképpen érteni az ugyanekkor elhangzott felhívást is, amely polgári körök tömeges megalakítását kezdeményezte, hogy majd „egyszerre mozduljanak, ha mozdulni kell”. Nem volt pusztába kiáltott szó a felhívás. A polgári körök mozgalma gyorsan létrejött, de a bibói gondolat keserves paródiájaként nem a demokrácia, hanem a gyűlölet kis köreiként működtek.

Tölgyessy Péter 2000 nyarán megjelent elemzésében találó kifejezéssel mutatott rá, hogy a Fideszt a „háborús észjárás igazgatja”. (Népszabadság, 2000. június 4.) Ellenzékben még nyilvánvalóbban mutatkozott meg ez a sajátossága. A választási csalás vádjának lebegtetése, az elhúzódó tüntetések az újraszámlálási követelés jegyében, majd az erkölcsileg valóban több mint problematikus D-209-es ügy, Medgyessy titkosszolgálati múltjának pertraktálása prolongálta a hisztérikus hangulatot. Az MSZP és a Medgyessy-kormány népszerűségének emelkedése a száznapos jóléti programok teljesítése idején mintha arra utalt volna, hogy igencsak diszfunkcionális a Fidesz botránykeltő, mindenre éles elutasítással és sistergő indulattal reagáló magatartása. A totális ellenzékiség stratégiája azonban az ellenfél felőrlése révén hosszú távú hatással számolt.

Az árokbetemető politika kudarca egyenesen következett a jobboldal egész addigi magatartásából. A belpolitikai hidegháború folytatódását nem lehet egyoldalúan megakadályozni, hiszen a békekötéshez két fél szükséges, a háborús viszonyok előállításához azonban egy agresszor is elegendő. A szocialisták többször is nekirugaszkodtak, igaz, nem túlzottan energikusan, hogy a demokratikus köztársasági eszmény kifejtésével szálljanak szembe az anakronisztikus jobboldali ideológiával. Az ország kettészakításával dacoló „Magyarország mindannyiunké!” jelszó is erre az igényre utalt. A gyakorlatban kompromisszumos módon próbálták meg keresztülvinni a szakadás felszámolását, márpedig erre nem volt esély. A két tábor között az igazán mély törésvonalat nem racionálisan kezelhető ellentétek mélyítették átjárhatatlanná, hanem mélységesen mély történelmi, ideológiai, kulturális ellentétek. A baloldalon sokan szabadultak volna az ilyesfajta vitáktól, ezzel szemben a jobboldal hatalmi játszmáiban nem csökkenő, inkább növekvő szerepet szántak az ideologikus tartalmú konfrontációknak. A baloldal ez ügyben mutatott tehetetlenségének „állatorvosi lova” – amint azt korábban igyekeztem kimutatni (Mozgó Világ, 2003/4) – a Terror Háza ügyének kezelése volt Medgyessy kormányzása első szakaszában. A gesztuspolitika kudarca és a visszavonulás nem csupán azzal járt, hogy fennmaradt a korábbi ellentét, hanem még meg is erősítette a jobboldal hidegháborús attitűdjét.

Politológusok a „pilléresedés” kifejezést használják arra a jelenségre, amikor egy országban párhuzamosan, jószerivel az átjárás esélye nélkül intézményesülnek egymással szemben álló politikai szubkultúrák. A polarizált, kétmagyarországos viszonyok között ez a fajta intézményesülés a jobboldalon különös jelenségeket produkált. A jobboldal kulturális-propagandisztikus hálózatának kiépülése és szélesedése ugyanis a gyűlöletbeszéd tömeges intézményesülését is magával hozta. Már a kilencvenes években megkezdődött a balliberális médiafölény felszámolásának folyamata, amely az ezredforduló után, különösképpen az internethasználat terjedésével vett lendületet. Újságok, hetilapok, folyóiratok, rádió- és televíziós csatornák, internetes portálok garmadája, könyvkiadók és szélsőjobboldali, esetenként kimondottan náci irodalmat terjesztő boltok sora, „nemzeti” rockzenekarok serege működik, de emellett az iskolákban, a felsőoktatásban, a tudományos intézményi világban is tapasztalható a radikális jobboldali eszmék képviselőinek a terjeszkedése. Hamar túlszaladt a folyamat azon a szakaszon, mikor néhány marginális orgánum szakosodott a szélsőjobboldali gyűlöletbeszédre, illetve csak egyes „normális” rádiók, tévék, újságok rovatai adtak némi teret az extrém nézetek hirdetőinek. A gyűlöletbeszéd elemei azóta behatoltak a nem marginális, nem szélsőségesként számon tartott médiumok világába, és a gyűlöletpolitika ott is szervesülni, terjedni, intézményesülni kezdett. Az ingerküszöb gyorsan emelkedett és emelkedik tovább – beláthatatlan magasságokba. A náci-hungarista beszédet gyakorta már egyáltalán nem kódolják. Ebben is van valami haszon, mondhatnánk, legalább megszűnt a hipokrita magatartás, ha La Rochefouchauld-tól nem tudnánk, hogy a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt. Gerő András 2002 elején egy beszélgetésben azt mondta: „Beláthatatlan, mikor válik elfogadottá Magyarországon, hogy felelős pozícióban lévő emberek a legnyíltabban – és nem kódszavakban – alkalmazzák a gyűlöletbeszédet.” (Médiakutató, 2002. tavasz) Sokat nem kellett várni rá.

A gyűlöletpolitika elfajulási folyamatának bemutatása a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányt támadó megnyilvánulások taglalásával könnyen válhatna példatárrá, de nem a borzongatás a szándékom. A stílus és mértékbeli különbségek, a politikai fejleményeket követő, gyakorta taktikai szempontoknak alávetett hullámzások a gyűlöletpolitikában a lényeget és a trendet nem érintik. Modellszerűen mutatta meg a politikusi gyűlöletkeltés szerkezetét és tartalmát Orbán Viktor 2005 nyarán a Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen (szokásos igehirdető helyén) elmondott beszéde. Nem többet, nem kevesebbet üzent, mint hogy Magyarországon illegitim a kormányzás, a baloldalt hazaárulásra szakosodott politikusok képviselik, akik szándékosan ártanak, rátámadnak a nemzetre, amint hatalomhoz jutnak. Mi más lenne a levonandó következtetés, mint hogy az ilyesfajta helyzetek kialakulását bármi áron el kell kerülni.

A „nemzetietlen” baloldallal szembeni hisztériát jelentősen fokozta a 2004-es, kudarcba fulladt népszavazás, amelyről pedig Orbán Viktor előzetesen úgy nyilatkozott, hogy a politikai jövőjét teszi fel rá. A kettős állampolgárságról szóló referendum tisztán hatalmi játszma természetét maga Mikola István, a híres nemzetgyógyász leplezte le a 2006-os kampányban, mikor könnyelműen kibökte, hogy győzelmük után a határon túli magyaroknak választójogot adva szeretné húsz esztendőre biztosítani a Fidesz hatalmát. A népszavazási fiaskó keltette frusztráció olyan gyűlölethullámot indukált, hogy gyorsan megfeledkeztek néhány apró tényről. Például hogy miként utasította el Orbán még kormányfőként a kettős állampolgárság gondolatát, s minősítette az aláírásgyűjtés kezdeményezőjét „súlyos nemzetbiztonsági kockázatnak”, vagy hogy Kövér László őszinteségi rohamában „felelőtlen, eleve bukásra ítélt és semmilyen hasznot nem hozó kezdeményezésnek” nyilvánította a referendumot.

A nemzeti kérdésben elfoglalt álláspont volt talán az első olyan téma, amelyben a baloldalt kezdték intenzíven gyűlöletbeszéddel vádolni. Mára ez a jobboldal vezető politikusainak és publicistáinak napi gyakorisággal hangoztatott szófordulata. Szerkezetében és céljában ez a szélsőjobboldal érvelésmódjának az alkalmazása. A hazai újnyilasok és egyéb fasiszták beszédmódjára jellemző, hogy saját agresszivitásuk indokaként a „magyargyűlölőkre” mutogatnak. Jellemző, hogy Orbán egy internetes honlap értesülése szerint a Fidesz-kongresszus zárt ülésén a következőket mondta: „Kedves barátaim, hogy megvilágítsam nektek az MSZP politikáját, a legjobb, ha a következő idézetet hozom elő a Mein Kampfból: »a gyűlölet a legalapvetőbb emberi érzés, a gyűlöletre kell alapozni a politikát, és a gyűlölettel kell megsemmisíteni az ellenséget«. Az MSZP politikája erre alapul, így akarja megsemmisíteni a Fideszt.” A Fidesz szóvivője nem tartotta különösebben érdekesnek, hogy ilyen mondat nem lelhető fel Adolf Hitler inkriminált művében. (http://index.hu/politika/ belfold/kampf0522s/)

Felelősség és következmények

 

Gyurcsány Ferenc kétségkívül gyakorta marasztalta el kemény szavakkal a Fideszt és szövetségeseit, ostorozta populista programjukat, nem rejtette véka alá, hogy politikájukat katasztrofálisnak tartja, arra azonban sohasem vetemedett, hogy illegitimnek tartsa őket, és megpróbálja kitagadni a köztársaság politikai közösségéből. Egy Népszava-interjúban, még 2004 karácsonyán kijelentette: a jobboldalt többször egymás után le kell győzni ahhoz, hogy politikusai feladják felsőbbrendűségi hitüket, vagyis hogy csakis ők hivatottak a nemzet érdekeinek megjelenítésére és az ország vezetésére. Nem a kitaszítás szándéka, hanem az a belátás vezette erre az álláspontra, hogy a jobboldal politikai szubkultúrává szervesült gyűlölködő mentalitása nem változtatható meg szép szóval, racionális érvekkel, „nemzeti közepes” gesztusokkal. Ha a jobboldali gyűlöletpolitika célkeresztjének közepén álló Gyurcsány Ferenc valahonnan kemény szavakkal többször is kitagadta a Fideszt, akkor az a magyar progresszió hagyományát követők tábora. Különösképpen azonban nem sértődnek meg miatta, ha egyszer Prohászka Ottokár vagy Wass Albert örökségét vallják magukénak – azt senki a baloldalon nem irigyli el tőlük.

Gyurcsány nem csupán áldozata a gyűlöletpolitikának. Kár lenne tagadni az ő és politikustársai részleges felelősségét a kialakult helyzetért. Gyurcsány Ferenc a titokban és rossz stílusban előadott balatonőszödi beszéddel kihívta maga (és a baloldal) ellen a sorsot: a hazugságpolitika vádját jó ideig le nem tudja mosni magáról. Példátlanul intenzív gyűlöletkampányra adott lehetőséget, morális alapot szolgáltatva a legközönségesebb hatalmi harchoz. Mint tudjuk, nyoma sem volt még semmiféle hazugságbeszéd semmiféle kiszivárgásának, amikor a durva delegitimációs gyűlöletkampány (mint rendesen, megint Tusnádfürdőről) elindult. A Gyurcsány-kormány elleni alattomos hatalomátvételi kísérlet idején egymásba ért, sőt összegabalyodott a parlamenti ellenzék és a szélsőjobboldali szubkultúra gyűlöletbeszéde. A verbális agresszió átcsapását fizikai tettlegességbe nagyban elősegítette, hogy az indulatok szabadon áradtak, a gyűlöletkeltő politizálás már jócskán áthatotta az erre fogékony jobboldali közönséget. A 2006 őszén történtekről már megírtam a véleményemet (Haza a mélyben, Mozgó Világ, 2007/1), most inkább csak a következményekre utalok. Olyan gyalázatos szavak hangzottak el, olyan szégyenletes jelképek jelentek meg tömegesen az utcán, olyan durva magatartásformák váltak mindennapossá, amilyeneket addig elképzelni sem tudtunk. A minden zugból áramló gyűlöletpolitika szintje megközelítette a hideg polgárháborús viszonyok között elérhető maximumot. Aligha lett volna fokozható a valódi polgárháborús állapot veszélyének előidézése nélkül. A hisztéria lecsillapodott, az akut válság megszűnt, de a következményei megmaradtak: a közbeszéd eldurvulása, a parlamenti oldalak közötti érdemi párbeszéd megszűnése, a racionális politikát megfojtó populizmus áradása, neonáci paramilitáris alakulatok szervezése és grasszálása a köztereken, a politikai és a köznapi kultúrát folyamatosan rongáló gyűlölködés a sajtóban és a közéleti vitákban.

Végezetül még egy kérdés óhatatlanul fölmerül: vajon tényleg fennáll-e az újrafasizálódás veszélye? A bevezetőben Konrád Györgytől idéztem, aki a mai kóros helyzetet jellemezve kapásból felsorolt jó néhány tünetet, amelyek arra utalnak, hogy létezik ilyen tendencia. A gyűlöletpolitizálás eszkalációjának vizsgálata csak erősíti ezt a vélekedést. Megfelelő külső körülmények megléte esetén a gyűlöletkeltés, a populizmus és a fundamentalizmus keveréke különösen veszélyes elegyet alkot.

Ennél azonban fontosabb, hogy a fasizmus kiinduló alapját, a sajátos nemzetfelfogást illetően virulensnek mutatkozik hazánkban. Legalábbis ha hinni lehet a fasizmus egyik legjelesebb kutatójának. Mink Andrást idézem, aki Jönnek? című tanulmányában (Beszélő, 2004/10) remekül foglalta össze a fasizmus Roger Griffin professzor munkáiból kiolvasható definícióját: „Griffin álláspontja szerint a fasizmus kiindulópontja az a fikció, hogy a nemzet eredetileg kollektív pszichével bíró élő organizmus, amely végveszélyben van, erkölcsi és fizikai végromlás, széthullás, dekadencia fenyegeti, beteg, romlott, kiszolgáltatott és cselekvőképtelen. A nemzet megrontásában külső erők működnek közre, melyeknek érdekük a közösség meggyengítése, megfosztása hagyományaitól, önbecsülésétől, büszkeségétől, öntudatától. A természetes életerejétől megfosztott, gyökereitől elszakított népközösség tudatlan és engedelmes birkaként, ellenállás nélkül válik prédává. A demokrácia, az individualizmus, a szabadság, a pluralizmus hamis és igéző tanai és intézményei egyszerre leplezői és eszközei a nagy tervnek, kiszívják a nemzet erejét. Egyenes következményük az egykor romlatlan és természetes módon önazonos népközösségen belül eluralkodó egoizmus, az önzés, a megosztottság, a dekadencia, az erkölcsi romlás, a korrupció, a nagy eszmények és a nagy hősök kultuszának kiveszése. A fasizmus újjászületést, megfiatalodást, rendet, az egészséges nemzeti organizmus helyreállítását ígéri. Ősiség, az elfeledett vagy erőszakkal elfojtott hagyomány és dicsőség feltámasztása, organikus, egyének feletti kollektív nemzettest revitalizálása, az erő, a termékenység és a szép test kultusza, önfeláldozás, megtisztulás, újjászületés. A fasizmus magától értetődően antiliberális, antiracionális, antidemokratikus, a hagyományos konzervativizmusnak is ellensége, és persze antikommunista. Hajlamos a vezérkultuszra. Természetes közege a rasszizmus, ám, mint erre Griffin is felhívja a figyelmet, ez nem jelenti automatikusan egyes konkrét embercsoportok kipécézését, nem föltétlenül vagy kizárólag antiszemita, bár kétségtelen, hogy ahol a politikai kultúrában ezek már bejáratott sémák, ott a fasiszták nem sokat lamentálnak. Ismert, hogy a fasiszták antiszemitizmusa főképp abból a rögeszméből fakad, hogy a modern civilizáció letéteményesei és haszonélvezői a zsidók. A zsidók, cigányok, homoszexuálisok, értelmi fogyatékosok kézenfekvő célpontok, hiszen »idegenek«, »mások«, »természetellenesek«, »betegek«. A fasiszta szemében csupa olyasminek a megtestesítői, amilyennek a fasiszta nem akarja önmagát látni. A fasiszta eszményképe az idegenség helyett kétség nélküli, magától értetődő önazonosság, elidegenedettség helyett a befogadó közösség – ezt halálbiztosan csak a faj és a vér közössége szavatolhatja, hiszen így a befogadás automatikus, veleszületett, nem kell érte megküzdeni, versenybe szállni -, a természetesség és az egészség. A fasizmus fő ellensége azonban nem a zsidók (cigányok, homoszexuálisok, értelmi fogyatékosok), hanem a modern polgári államban megtestesülő civilizáció, a liberális demokrácia, ahol mindenki az lehet, ami lenni akar és ami lenni tud, mert ez a szabadsága és egyben a felelőssége.”

A mai jobboldal figuráit és egyes csoportjait elnézve nehéz lenne azt állítani, hogy nincsenek nálunk bőven olyanok, akikre illik a fenti meghatározás. A politikai és gazdasági körülmények alakulásától és a társadalom nagy többségének tudatállapotától, a demokraták önvédelmi képességétől függ, hogy mire jutnak. A szabadság a gyűlölködés szabadsága is a konzekvens liberális álláspont szerint. Persze. De azért csak óvatosan azzal a gyűlölködéssel!

 

 
 
Ez a honlap még 21 napigreklámmentes.
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 134
Tegnapi: 12
Heti: 146
Havi: 146
Össz.: 146
 
 
Oldal: Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon
Ember lenni mindig, minden körülményben (Arany János) - © 2008 - 2016 - gyulolkodok.hupont.hu
 
 
 
 
 

Cikkek

Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon

2016.01.28

Gyűlöletpolitika Magyarországon