Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arany János A HAMIS TANÚ

2016.01.28

Arany János

 

A HAMIS TANÚ

 

Állj elő, vén Márkus!

Vedd le a süveget

Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;

Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre.

Atya, Fiú, Szentlélek, hármas Istenségre:

Hogy az a darab föld, amelyen most állasz

Nem tarcsai birtok, -- ladányi határ az.

 

Elé álla Márkus, térdben összeesve,

Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;

Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,

Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;

Kezei reszketnek: tán erő hiában?

Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

 

Esküszöl – „Esküszöm az élő Istenre,

Utolsó napomra és örök idvemre, -- „

Esküszöl – „Esküszöm, s ha hamisat szólok:

Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;

Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:

Ama sebes örvény hántorgasson engem. –„

 

Lakoma Ladányban, -- muzsika, mulattság;

„Ej-haj! Dinom-dánom: mienk az igazság;

Nem azé a madár aki elszalajtja,

 

S kinek a foga faj, tartsa nyelvét rajta.

Lám a vén Márkusnak esze volt előre:

Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”

 

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:

De mintha keserűt érezne a borban.

Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,

Sorvadoz, meg is hal, az nap esztendőre.

Négy harang siratja, két pap megdicséri,

Mint becses vendéget, sok nép kikíséri.

 

Elkíséri a nép a kicsiny ajtóig,

Mellyel a világi élet becsukódik,

Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,

Úgy látszik hogy éppen a halottat várja;

Zeng a búcsúének, a kapa megcsillan,

Fekszik a koporsó oda lent, a sírban.

 

És a fekete föld, amint hull, amint hull

Nyögve a koporsó megrendül, megindul,

Kivetődik a sír dobbanó partjára,

Ropogva szakad föl fedelének zára:

Megrázkódik a test és talpra ugorván

Szeme fehérével körülnéz mogorván.

 

S amint három ujját emeli az égre,

Úgy rémlik az mintha kékes lánggal égne;

Majd a néptolongás közepébe törvén,

 

Oda felé tart, hol kutat ás az örvény,

Hol a forgó habok leszállván a mélybe,

Fejüket befúrják a parázs fövénybe.

 

Az időtől fogva, mikor a hold felkell,

S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,

Gyakran látni Márkust – égfelé az ujja –

Mélységből kibukni s elmerülni újra,

És, miképp izgága volt egész élete,

Így kötődik szóval: „Oldjak-e? Kössek-e?”

 

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!

Két élű a kérdés, bajt hozna reátok;

Kötni: összekötni hálótok egy bogba,

Oldni: széjjel oldná hosszan a habokba;

Halkan imádkozva evezzetek itt el:

S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel. 

 

1852